Névadónkról

Petőfi Sándor

1823-1849

Petőfi Sándor, a magyar nemzet kedves fia küldetéssel érkezett a világra. Az ő küldetése az volt, hogy költészetével és emberi példájával öntudatra, önérzetre, önbecsülésre ébressze népét.

„Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?” (A magyar nemzet)

Petőfi dagerrotípia (Egressy Ákos 1845.)

Petőfi Sándorban mi, magyarok nemcsak egy költőóriást, hanem egy jellemóriást is kaptunk a sorsunkat gondviselő Istentől.
Petőfi Sándor egyenes volt és őszinte, aki gyűlölte a kiváltságokat, a hazugságot, a közönyt, a mihaszna, tunya életet.
Petőfi Sándor hitt a cselekvés, a tett értelmében. És példát adott a küzdésből.
Isten azért küldte a világra igaz szavú fiát, hogy hirdesse: ahol „a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán”, ahol „a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja fejét az emberméltóság”, ahol „a barátságos, meleg szobákban” a boldogság tanyázik – ott van az Ígéret Földje.
Ennek az isteni fiúnak meggyőződése volt, hogy a világ célja: a boldogság, s erre eszköz a szabadság.
Ez az isteni poéta arra tette fel az életét, hogy megmutassa a szabadság, a szerelem, az igazság országába vezető utat.
Petőfi Sándor érezte, tudta, hogy „a század viselős, születni fognak nagyszerű napok”.

1848. március 15-én elérkezett a nagyszerű nap, Petőfi napja. A nap, ami bekerült minden magyar ember szívének kalendáriumába. Ezen a napon szárnyalt fel ajkairól az a dal az égboltra, ami azóta ott lobog, az ifjúság őrszelleme lobogtatja, s nem hagyja a rabságba beletörődni a magyart. Ezekben a napokban tervezte meg a szabadság „új, dicső szentegyházát”, amelyben a földkerekség minden népe elfér.

„A kék eget vesszük boltozatnak,
S oltárlámpa lészen benne a Nap!”

De jött a „szörnyű idő”, és a szabadság szentegyházának építése félbeszakadt. Petőfi a csatatérre ment, a „fújó paripák” közé, és 1849. július 31-én Fehéregyháza környékén, valahol az Ispánkút táján hősi halált halt a szabadságért, amit egyik versében „lelke istenségének” nevezett.

Máig nem tudjuk, hol a sír, ahol csontjai porladnak. Vagy való a képtelenség?

„Tisztán olvadt át a halhatatlanságba,
Csupa lélek volt, por nem maradt utána.”

Életműve, amit ránk hagyott örökségül, legféltettebb nemzeti kincsünk. Úgy tartozik az életünkhöz, akár a napfény, a levegő. El lehet gondolni nekünk,magyaroknak márciust a Talpra magyar! nélkül? És a János vitéz nélkül emlékezhetünk gyermekkorunkra? El lehet képzelni elemista olvasókönyvet, amelyikben ne volna ott az Anyám tyúkja?
Petőfi költészetében hazára találhat a világban szétszóródott magyarság.
Az ő gyönyörű versei, amit csodaszép szíve kidobogott nekünk, itt vannak velünk, hogy jobbá váljunk általuk nap mint nap.

„S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
…
S ha nincsen érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban?”

Azóta, hogy itt járt a földön, minden fényesebb lett. Jelenés, égi jel volt az ő élete, mely szétsugárzott a világra, és a világ egyszerre ragyogni kezdett.
Valaki azt mondta, Petőfivel jelent meg az, ami hiányzott addig az elménkből, a szívünkből, az életünkből. A Nap süt Petőfiből, a csillagok ragyognak Petőfiből, a villámlás vakít belőle. Az élet Ő. A gondviselő Isten ajándéka. Örvendjünk, hogy a miénk.
Kiskunfélegyházán az 1900-as évek elején alakultak meg az ún. kölcsönkönyvtárak. Ezek könyvkereskedők, papírkereskedők, antikváriumok mellett működtek.
Ahogy nőtt az olvasni tudók száma, úgy nőtt az olvasási igény is a városban. Ez tette szükségessé egy állandó nyilvános városi könyvtár létrehozását.

1947. február 7-én a város képviselő-testülete határozatot hozott Nyilvános Városi Könyvtár létrehozásáról.
Hosszú előkészületek után, 1949. december 21-én díszközgyűlésen jelentette be a város képviselő-testülete a Nyilvános Városi Könyvtár megnyitását.

Az új kulturális intézmény a Kiskun Múzeum épületében kezdte meg működését. Innen 1953 januárjában került a könyvtár a nagy múltú Hattyúház helyiségébe.

1957. június 9-én dr. Mezősi Károly Petőfi-kutató javaslatára a könyvtár felvette Petőfi Sándor nevét.

dr. Mezősi Károly (1907-1971)

Az 1950-es évekre a több mint 130 éves Hattyúház állapota nagyon leromlott. Felmerült, sőt döntés is született a városi tanácsban az épület lebontásáról, de a város értékeiért aggódó lokálpatrióták, élükön dr. Mezősi Károly Petőfi-kutatóval, a Hattyúház megmentéséért érveltek.

Az 1950-ben műemlékké nyilvánított ház falán, az árkádok alatt a főbejáratnál 1957-ben márvány emléktáblát helyeztek el. Az emléktábla szövegét, amely nyomós érv volt a Hattyúház megmaradása mellett, dr. Mezősi Károly fogalmazta meg. Itt olvasható az elhíresült mondat:

„Petőfi Sándor Félegyházát mindig következetesen a szülővárosának hirdette,
s ez a műemlék épület gyermekkorának színhelye.”

Évekig tartó vita után döntés született a Hattyúház teljes rekonstrukciójáról. 1966. január 30-án került sor az eredeti formájában megújult emblematikus műemléképület felavatására.
Petőfi félegyházi kapcsolatainak bizonyítására dr. Mezősi Károly elkészítette az első állandó Petőfi-kiállítást a Hattyúházban. A megnyitóra 1966. december 30-án került sor.
A Hattyúházban látható Petőfi-dokumentumok méltó kiegészítője Kovács Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész Petőfi-mellszobra és Holló László Kossuth-díjas festőművész híres színes Petőfi-portréja.

A 21. század közművelődési igényei és szükségletei kielégítésére új épület megépítése vált nélkülözhetetlenné. Az építkezés 2006-ban kezdődött és 2007-ben fejeződött be.
2008-ban megtörtént a Hattyúház teljes felújítása is.
Az új könyvtárépület a közel 200 éves Hattyúházzal Kiskunfélegyháza város művelődési és kulturális központja lett, a város főterének, a Petőfi térnek építészeti büszkesége.

Kiskunfélegyháza, 2009. január 22.

Juhász István
ny. gimnáziumi tanár,
Kiskunfélegyháza város díszpolgára